Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy asszony, aki nem akart meghalni.
Már maga sem tudta mióta van az élők sorában, de a faluban nem volt olyan ember, akinek a szépszülei ne ismerték volna Joshijamát.
Bőre egészen kopott volt, mély barázdái a csontjáig értek, háta s lábai úgy meghajlottak, hogy még az erdő állatai is féltek tőle. Amerre járt elsárgult a termés, elhervadtak a virágok, s kiszáradt a Föld.
Terhére volt a népnek, de senki nem mert hozzányúlni, mert az a hír járta, hogy aki megérinti, abból elfogy az élet.
Ahogy telt-múlt az idő, születtek s haltak emberek, de Joshijama járt-kelt s nyomában kiszáradtak a folyók, meddővé lettek a földek. Mikor már nagy volt az élők szenvedése, éhínség és járványok pusztítottak, összegyűltek a vének, hogy megoldást találjanak.
- Szerintem vezessük el a népet, olyan helyre, ahol még van élet! -javasolta a legfiatalabb.
- Joshijama előbb-utóbb oda is elérne, folyton menekülnünk kéne, s az öregeket, s gyengéket martalékul hagynánk. – tette hozzá Sujaku, akivel életében már történt hasonló.
- Egyetlen dolgot tehetünk, meg kell ölnünk Joshijamát. – csattant fel Burasu.
- Őt nem lehet megölni, hiszen aki hozzáér, abból kimegy az élet. – emlékeztette Karun.
- Valahogyan csak rávehetjük, hogy haljon meg! -Töprengett Lárasa.
- A varázslatot varázslattal törhetjük meg! – Szólt hozzá a hallgatag Kársó.
- Ismerek a hegyekben egy varázslót, remeteként él s csak igen ritkán jár erre, gyógyszert hoz a betegeknek. Elküldöm hozzá a fiamat, mert én már nem tudok ekkora utat megtenni. – Ajánlotta fel Karaku.
Ezzel mindannyian egyetértettek, s rövidesen meg is látogatta Karaku fia Babasát, a varázslót.
- Már vártalak. -Üdvözölte melegen Babasa Szólut. Babasa piciny kunyhója telis-tele volt melegedő állatokkal, s zöldellő növényekkel.
- Hogyan lehetséges, hogy ennyi élőlény van körülötted, amikor odakint már minden az enyészeté? – Kérdezte ámulva Szólut.
- S ha képes vagy eféle varázslatra, odakint miért nem fakasztasz forrást? -Háborodott fel.
- Hatalmam házam faláig ér. Tudom miért jöttél. Joshijama erejét, úgy vehetitek el, hogy a vének elébe bocsájtják leányaikat. -válaszolta Babasa s gondosan elmondta Szólutnak, miként járjon el.
Szólut megtért a hírrel, s a vének rettenetes haragra gerjedtek.
- Az én lányom a Karasa Királyság leendő hercegnője lesz.
- Az enyém pedig ígéretes családanya, az élet, a jövő szülője.
- Az enyém orvos lesz, gyógyító.
- Az én lányom olyan tiszta szívű, mint az egykori hegyi patakok.
- A leányom szépségével melegséget fakaszt minden szívben.
- Az én lányom okosabb, mint mi heten együttvéve.
Ekképp sorolták a vének s csak egyetlen közülök nem szólt egy szót sem.
A Te lányoddal mi van Kársó? – vonták kérdőre.
- Jobban szeretem a lányomat az életemnél is. Az anyját már elveszítettem, s három testvérét is elragadta tőlem a halál. Nélküle én sem lennék már.
Szólut egy ideig megdöbbenve hallgatta a véneket, majd azt mondta:
- A lányaitoknak úgy sincs jövője ezen az átkozott helyen, ti pedig rövidesen a túlvilágra mentek. Ha feláldozzátok őket, hogy megtörhessen Joshijama hatalma, lányaitok a legszentebb küldetést fogják véghez vinni. Én elkísérem őket és vigyázok rájuk, ameddig csak tudok!
A vének három nap három éjjel forgatták szívükben Szólut szavait, s végül úgy döntöttek odaadják lányaikat Joshijamának. A lányok hét napon keresztül zarándokoltak Szólut vezetésével, hogy megközelítsék Joshijama barlangját. Lábaik reszkettek, könnyeik hulltak s ahogy közeledtek, egyre fagyosabb lett a levegő.
Szólut Joshijama nevét üvöltötte:
- Joshijama! Gyere elő! A természet elpusztul a közeledben. Az emberek éheznek miattad. Vissza kell adnod a testedet a Földnek.
Joshijama lassan mászott elő, foszlott ruhájáról férgek szaladtak széjjel, ahogy rekedt hangján válaszolt:
- Van egy hasadék a barlangomban. Miután mind a hét lány beleugrott, dobj bele engem is.
Szólut a lányok felé fordult és így szólt:
- A varázsló a hegyen azt mondta, hogy ha beléptek a hasadékon, egy olyan világba fogtok érkezni, amit kívántok. Bármi lehet belőletek. Ez az ő áldása.
- Én szelíd galamb leszek egy kedves fészekben lombos fa tetején- így az első lány, s mosollyal az arcán lépett be a hasadékba.
- Én vad oroszlán leszek, a zöldellő szavannák királya. – szökkent be a második.
- Én sas, hatalmas hegyek felett repülök. – suhant át a harmadik.
- Én hal tiszta vizű patakban.- csusszant be a következő.
- Én felhő leszek az égen, s esővel öntözöm a kiszáradt földeket. – libbent könnyedén az ötödik.
- Én a nap perzselő sugara leszek, és egész nap mosolyogni fogok a földre. – lépett be lágyan.
- Én leszek a szárba szökkent búza, s testemmel az élőket éltetem. – Ezzel az utolsó lány is eltűnt.
Ekkor Szólut Joshijama felé fordult, hogy felkapja és átsegítse a túlvilágra, de hirtelen eszébe jutott, hogy ha hozzáér, ő is meghal.
Egy pillanatra megállt, és ezt kívánta:
- Varázsló szeretnék lenni a hegyen. -Ezzel megfogta Joshijamát és belépett vele a hasadékba.
Rövidesen felhők gyűltek az égre, s a vének látni vélték bennük a galambot, az oroszlánt, a sast, és a halat. Eső fakadt, s hangjában Kársó lányának hangja csengett.
Felragyogott a nap, s mosolyra fakadt Lárasa szíve. Szárba szökkent a búza, s épp úgy aranylott, mint Sujaka lányának szőkesége.
Idővel visszatértek az állatok, források fakadtak, s az emberek nem éheztek többé.
Babasa, a varázsló, visszatért a néphez, hogy átadja tudását, s hogy újra és újra elmesélhesse Joshijama történetét. Én is tőle hallottam.
