A rossz boszorkány születése
Egyszer volt, hol nem volt, mikor még a Föld is elefánton lovagolt, csak jó boszorkák léteztek. Ők azok, akiket megcsókoltak az angyalok, mielőtt megszülettek volna, de azt sohasem lehetett tudni, honnan jöttek. Réges-régi időkben, vizek partján, lombok alatt, a falu asszonyai síró gyermekeket találtak, s ahogy tündöklő orcácskájukra tekintettek, eltöltötte szívüket a melegség. Isten ajándékaként nevelte őket együtt a közösség, s már egészen hamar nagy hasznukat vették. Szépségüktől a nap fényesebben ragyogott az égen, s még a felhő könnye is kicsurrant örömében, ha rájuk nézett. Naphosszat odakint kószáltak, s gyógyító növényekkel tértek haza, sietve a falu betegeihez. Ismerték az állatok nyelvét, ezért úgy szerették őket, mintha testvéreik lennének. A jó boszorkákat senki sem látta még átlépni a túlvilágra. Képesek megállítani az idő kerekét, de nem azért, mert félik a halált. A Végzet maga dönt úgy sorsuk felől, hogy meghagyja őket a világon innen. Ők azok, akik őrzik a természet rendjét, s hidat képeznek a két világ között.
Ilyen pompás teremtés volt Ariadna is. Hatalmas kék szemében hullámzott az Óceán, s benne annak minden élőlénye. Hangjával elringatta a legdühödtebb vihart is, kezével begyógyította állatok s emberek sebeit. Ismerte rétek, erdők gyógyító füveit, melyekből üstjében maga készített orvosságot. Felnevelte az árván maradt kölyköket, gyerekeket, s a népek nagy becsben tartották. Más volt, mint az emberek, mert ő nem önmagáért, hanem az Életért létezett. Nemzedékek váltották egymást, s a Föld már sokszor dobta le elnyűtt köntösét, mikor Ariadnát meglátogatták újra az Angyalok.
- Ariadna! Veszélyben vagy! – Susogták a falevelek. – Húzódj be barlangodba, s ne gyere elő 700 esztendőig!
Ariadna elkészítette varázsfőzetét, mely megőrzi őt ily hosszú időre, s elhatározta, hogy a következő Hold töltekor átadja magát angyala parancsának. Már majdnem egészen megitta az italt, amikor vadak űzésére lett figyelmes.
A hold fénye ezüstös csillogást vetett az erdőre, s a ragyogó levelek reszketni kezdtek a dobogástól. Halálra rémült őzek kerestek menedéket Ariadna sziklahasadékánál. Vemhes suták próbáltak felkapaszkodni a meredek hegyoldalon, nehéz testük visszacsúszott, s kétségbeesetten ugrottak neki újra és újra. Néhány koca kicsinyével érkezett, akiket még el tudtak időben rejteni, mielőtt utolérték az anyát a vadászok. A lány végignézte a kegyetlen mészárlást, a tékozló vacsorát, s a diadalittas ünneplést.
Ariadna, aki soha nem vett el többet a természettől, mint amire létéhez feltétlenül szüksége volt, nem értette az emberek mohóságát.
- Ha ily éhes is, hogy egymagában annyit eszik, mint egy egész farkas falka, miért nem tud szépen elvenni? – tűnödött a boszorkány, ahogy elnézte az álomba mélyült zsíros arcokat.
- Mi félünk tőlük. Nem azért ölnek, mert éhesek. – csacsogták az éjjeli madárkák.
- Se szívük, se eszük nincs ezeknek. Ostobák lehetnek, nem tudják mit cselekszenek.
Nyugtázta Ariadna, s pirkallatig virrasztott. Miután továbbálltak az emberek, előjött és eltemette a maradványokat. Imádkozott a vadak szelleméhez, megsértett Istenük engesztelésért. Könnyet áldozott értük, s megkereste az árván maradt kölyköket. Mire azok megerősödtek, a Hold hétszer telt meg s fogyott el újra. A hold változásával, változott a Föld is, s a boszorkány érezte a szél baljós illatát. Ariadnának ez idő alatt a szokottnál több dolga akadt. Az emberek rengeteg kárt okoztak a természetben, s ő nagyon kifáradt az erdő gyógyításában. Rövidesen útjukra bocsájtotta gyermekeit s visszahúzódott barlangjába. Érezte, hogy másként fárad, s minden perc, amit ébren tölt, olyan, mintha egy nap volna.
- Nem késlekedhetek soká, meg kell kezdenem a felkészítő szertartásokat – gondolta a boszorkány, de ahogy ezt kimondta, remegni kezdett a föld a lába alatt.
Emberek sikolya rázta meg velejéig, s a faluból füst hömpölygött felé. Belekapaszkodott legnagyobb madarába, s elrepültek, hogy körülnézzen. Fosztogató banditák ölték a népet, s elragadták azt, ami útjukba került. Ariadna szíve megtelt szomorúsággal és kétségekkel. Megértette óvó Angyala üzenetét, s majd szétfeszült a két parancs között.
Hét nap hét éjjel temette a holttesteket, s imádkozott a lelkükért, hogy békében mehessenek a másvilágra. Összeszedte az elárvult gyermekeket és visszatért barlangjába. A kicsiket szeretettel nevelte, átadta tudását, s bevonta őket tevékenységeibe. Az egyik leány különösen a szívéhez nőtt. Szorgalmas és jóságos volt, s bár nem volt boszorkány, Ariadna magához hasonlónak érezte. Már minden gyermeket útjára bocsájtott, csak ez a leány volt még vele, akit Lellének nevezett. Nap nap után elnézte, ahogy játszik a patak parton, s nem érezte késznek magát a búcsúhoz. Már mélységesen fáradt volt, s az elmúlt évek barázdákat vájtak egykoron üdeszép arcába. Egy áprilisi reggelen magához hívta Lellét:
- 7 esztendő telt el, mióta figyelmeztetett az Ég. Én nem engedelmeskedtem a parancsnak, s azóta az erőm egyre fogy. Megrémülök az arctól, ami a víztükörből visszanéz rám. Nem gondoskodhatom tovább rólad, mert rövidesen nem lesz miből adnom. Épp annyi erőm maradt, hogy az utolsó varázsfőzetet elkészítsem a hosszú álomhoz. – így Ariadna.
- Anyácska nem hagyhatsz magamra, mi lesz velem nélküled? – fakadt ki Lelle.
- Vissza kell térned a tieidhez. A nagy folyótól északra van egy falu, ott nagy örömmel fogadnának. Szorgalmas, ügyes lány vagy, ismered a füvek titkát. Messziről jött gyógyítót mindig szívesen látnak. Ott majd találsz férjet magadnak, gyermekeket szülsz, és úgy élsz majd, mint minden ember – nyugtatta a boszorkány.
Azzal elbúcsúztak egymástól, s Lelle elindult útjára. A boszorkány vele küldte éjjeli baglyát, hogy vezesse őt, majd megkezdte a szükséges előkészületeket, hogy felkészítse testét a változásra. 3 napja böjtölt, s tüzet rakott barlangja elébe, melyet varázsgyökerekkel, s illatos levelekkel fűtött. Szeme már elméje sötét egét kémlelte, ajkai szüntelen imát morzsoltak, amikor baglya Lelle ruhájával érkezett. Ariadna szíve megtelt félelemmel, amikor a tépett rongyra pillantott. Magához hívta a farkasokat, s szőrükbe kapaszkodva futottak Lelle nyomában.
Rövidesen megtalálták.
Ariadna előtt ott feküdt Lelle, holtan, meggyalázva, haját levágták, ruháját letépték. Fehér bőrét kéklő foltok csúfították, öle vérbe fagyott.
A boszorkány, aki sok borzalmat látott már hosszú élete során, most egész testében remegett. Karjába vette Lellét, s ahogy megérintette, őt is átjárta a kín, amit a leány átélt.
Szeme megtelt sötétséggel, s torka szakadtából ordított. Düh és gyűlölet kerítette hatalmába.
- Vájja ki szemeiteket a holló! Égesse szét bőrötöket a nap! Marjanak halálra a farkasok! Mindent elvesztek, ami szent és tiszta! Nem tiszteltek se Istent, se embert! Nem vagytok méltók az életre! – Azzal megparancsolta Ariadna a farkasoknak, hogy eredjenek Lelle gyilkosainak nyomába, s szedjék ízeikre őket. Koponyájukat pedig hordják szét a varjak, hogy senki ne merjen többé erdejébe lépni.
Ariadna elindult barlangjába, s oly mélyre hajolt bánatában, hogy többé nem tudott kiegyenesedni. Haja megőszült, mire hazatért. S nem csak a feje lett deres, szívében is megszűnt a szeretet dobogni. Farkasai azóta is elégtételért portyáznak. Medvéit a falvakig küldi, hogy elvegyék azt, ami az embernek kedves.
Ha valaki az erdejébe téved, kutyái martaléka lesz, ezt üvöltik éjjel a farkasok. Azóta én sem merek arra járni.
A szerző gondolatai
A mese címe egy kérdést intéz hozzád:
Szerinted létezik a „gonosz”?
A pszichológia sokáig úgy gondolta, nem létezik gonosz, csak sérült ember. Nincs rossz gyerek, csak eleven vagy esetleg neveletlen. Egyéb nézetek úgy tartják, a gonoszság gyökere a nem tudás, mások szerint pont a tudás vágya. A buddhisták szerint maga a vágy az, ami rossz, mert szenvedést szül. Más elképzelések úgy tartják, hogy a világ duális tapasztalása, melyben a jó és rossz a teljesség kettéhasításával jön létre, csupán illúzió.
Mi az, ami „rossz”?
Ölni rossz? Hiszen minden nap ontunk ki életet. Az autónk szélvédőjén millió rovar pusztul el. Saját életünk táplálásához növények, állatok életére van szükség. Ebben a pillanatban is a világ számos pontján háború dúl, ahol emberek ontják ki egymás életét.
A „szándék”, az „akarat”, a „tudás”, a „nem tudás”, az „indulat”, a „szükségszerűség” mind-mind olyan fogalmak, melyek mentén más-más aspektusból lehet a „rossz”-ról gondolkodni.
Ebben a mesében a „rossz” egy fekete lyukhoz hasonló módon teremtődik. A fekete lyuk egykoron tündöklő, éltető nap volt egy naprendszer közepén. Napként energiát sugárzott, adott, majd kimerülése után ez az energiaáramlás megfordult, táguló örvényként nyelve el környezetét.
Ariadna is, mint minden boszorkány, ilyen ragyogó, éltető teremtésként kezdte az életét.
Adott, melegített, sugárzott, s mások növekedtek, melegedtek a fényében. Mígnem kimerült, s az élet súlya megroppantotta szíve burkát, melyből kifolyt a szeretet, az élet energiája. A mese szerint tehát a gonoszság, a szeretet-mint életenergia hiányaként jön létre. Mint ahogy az árnyék, a fény hiányaként.
A mese óvva int minket önmagunk feláldozásától, mellyel hosszútávon nemcsak önmagunkra, környezetünkre is veszélyt jelenthetünk.
Ariadnát figyelmeztették az Angyalok, ő mégsem tudta elkerülni sorsát. Úgy, ahogy minket is megérzéseink, intuícióink és testünk jelzései igyekeznek a jó úton tartani. S ahogy a boszorkány számára is, úgy számunkra is ezek figyelmen kívül hagyása érlel tragédiát. A mesehős képtelen volt ellenállni a segíteni akarás kényszerének, s azoknak a szerepeknek, mellyel felruházta őt egykor a közösség. Oly erős volt benne ez a parancs, hogy annak ellenére sem tudott kiszállni szerepéből, hogy tudatában volt annak, mit kéne tennie.
A mese arra tanít, hogy az áldás, az erő, a jóság és minden csodás adottság elveszejthető, eltékozolható és feláldozható.
Hiszem, hogy mindannyiunkban kincsek rejlenek, melyeket feladatunk megkeresni, tovább fényesíteni, megőrizni és megosztani. Azonban meg kell tanuljuk a megosztás varázslatát, azt a varázslatot, mellyel kincseink megsokszorozódnak bennünk és a világban egyaránt, anélkül, hogy kizsákmányolnánk vagy feláldoznánk magunkat.
A mese rámutat az önfeláldozás tragédiájára. Önmagunk feláldozásával a világot kettős veszteség éri. Elveszünk önön magunk számára és megszűnünk a világ számára is erő és örömforrásként létezni. Ariadna míg megőrizte belső erejét, s egészséges határok között tudott segíteni, képes volt táplálni másokat, s önmaga is örömét lelte az életben. Amikor túlzott odaadásával elszórta kincseit, nem tudott többé adni és mások javára lenni. Éppen ellenkezőleg, ő is fosztogatóvá vált. Elégtételért portyáztak vadai, hogy betöltsék szívében a kifosztott, sötétlő űrt.
A mesében megjelenő veszteség Lelle képében többről szól, mint egy szeretett lény tragikus elvesztéséről. A boszorkány önmagát veszítette el, a benne lévő tisztaság beszennyeződött.
Van-e kiút az „elrosszboszorkányosodásból”?
Annak felismerése, hogyan merültünk, ürültünk ki, s ebben a folyamatban mi volt az egyéni felelősségünk nagy lépés afelé, hogy újra rátaláljunk szívünkben a jóságra. Önmagunk visszatöltése, az öngondoskodás, az önszeretet aktusa újra megtöltheti szívünket erővel és szeretettel. Sérelmeink, veszteségeink feldolgozása pedig abban segít, hogy csillapodjék bennünk az elégtétel, az igazságszolgáltatás vagy bosszúállás vágya.
Ha meg tudjuk védeni magunkat egészséges módon ártó hatásoktól, nem lesz szükségünk arra, hogy elszigeteljük magunkat, vagy túl erős önvédelmünkkel távol tartsuk a világot.
Ahogyan önmagunk, úgy a körülöttünk lévő világ is folytonos áramlásban és átváltozásban örvénylik, azonképpen szerepeink és feladataink is folyton újraértékelést várnak tőlünk. Ennek elmulasztása, korábbi sémák megmerevedése elkerülhetetlen bajt érlel. A történetben, az emberi környezet hitvánnyá hanyatlása már végső figyelmeztetésként adott jelt Ariadnának, aki pontosan a mindenek feletti megmentésre irányultsága és érzelmei fogsága miatt került csapdahelyzetbe. A történet további fontos üzenete, hogy tudjunk nagyobb léptékben gondolkodni, ne csupán a sürgős tennivalók végeláthatatlan futószalagján suhanjon el életünk. Tudjunk megállni, lecsendesedni és észlelni, mi az, ami ténylegesen fontos és időszerű az életünkben, és merjük meglépni távlati döntéseinket.
