A csodaszarvas

Egyszer volt holt nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy varázslatos erdő. Abban az erdőben minden fában tündér lakott, s amikor eljött a Hold tölte, előbújtak, hogy a tisztáson összegyűljenek és megbeszéljék a világ dolgait.

Így történt azon az estén is, amikor két tündér összeveszett azon, kinek nagyobb a varázsereje. Addig-addig marakodtak, míg arra tévedt egy ártatlan szarvasbika, s elhatározták: az lesz a jobb varázsló, aki a szarvasbikából legényt varázsol. 

Először Pindúr próbálta:

– Csiribú-csiribá-csiripompadúliá-zsutty! – suhintott pálcájával a mit sem sejtő állatra.

De bizony az ettől nem lett legény, csak furcsálkodva nézett a Tündérre.

Most Csiribi vette elő varázsporát, pördült hármat jobbra, kettőt balra, behunyta szemét majd ráfújt a szarvasra.

Pár pillanatig semmit se láttak, úgy hömpölygött a finom varázspor. Aztán egyszer csak észrevették, hogy a tisztáson, a holdfényben egy szép ifjú fekszik mezítelenül.

Ettől úgy megriadtak, hogy menten visszabújtak a fákba, s azóta is azon veszekednek, kinek a varázsereje változtatta át az állatot. 

Igen ám, de amikor az ifjú magához tért, nagyon el volt csodálkozva. Nem olyan volt a teste, mint ahogy megszokta, s a lábait is másként szedte. Elténfergett egy tóhoz, s értetlenül szemlélte, ahogy elszaladtak tőle az erdei állatok. Ahogy a víz felé hajolt, hogy igyon, s meglátta magát, hirtelen úgy megrémült, hogy futni kezdett, mert bizony legnagyobb ellensége, az ember bújt a víz tükrébe. Mikor már minden erő kiment a lábából, s minden tagjában reszketett, leheveredett egy barlang elé, s elnyomta az álom. Szendergéséből egy tündérlány ébresztette, aki ekképp szólt hozzá:

– Te most már az emberek világához tartozol. Segítek Neked, hogy megértsd a nyelvüket. Szükséged lesz ruházatra, mert már nincs szőröd, ami megvédene. Otthon és embernek való élelem is kell neked. Itt maradok Veled 7 Holdtöltéig és megtanítalak az emberek dolgaira, de utána egyedül kell megállnod a helyed. 

– Így a Tündér. 

A szarvasból lett legény szép lassan megbarátkozott új formájával és sokat tanult a Tündértől. Bár teste, s esze emberből volt, melle alatt szarvasszív dobogott. Lassan-lassan bemerészkedett a faluba, s kifigyelte a piac dolgait. Mivel jól ismerte az erdőt, gombát, áfonyát, csipkebogyót és rőzsét gyűjtött, melyet elcserélt más portékákra. Házat épített magának az erdő szélén, s félig szarvasként, félig emberként létezett. 

Egyszer a piacon megszólította egy nő, s onnastól kezdve minden piacnapon találkoztak. Süteményt és kenyeret kínált neki a lány, s különös vágyakat ébresztett benne. Rövidesen megkérdezte Tőle, nem lakhatna-e nála? Rendben tartaná a házát és mindig sütne finom kenyérkét, kalácsot, s amit csak kíván. A lánynak tetszett a férfi csendes, nyugodt természete, megfontolt léptei, egyenes tartása, s a szemében élő ártatlan tisztaság. Mivel szeretett beszélni, nálánál jobb társat el sem tudott volna képzelni magának. Hát így is történt, a lány beköltözött az erdő széli házikóba, s éldegéltek kettecskén. A lány nem sokat kérdezett a férfiről, s hagyta, hogy naphosszat az erdőben kószáljon. A férfi pedig megszokta a nő jelenlétét, finom étkeit, állandó csacsogását. 

Rövidesen gyermekük született. Ahogy nőtt-nőtt, cseperedett a gyermek, mindig látta, hogy más gyermekeknek másféle az apukája. 

S kérdezni kezdte az anyját:

-Anyácska, az én apukám miért nem beszélget velem? Miért nem simogatja meg a fejecskémet, miért nem hoz nekem játékot, miért nem szid meg ha rossz vagyok?

-kérdi a gyermek.

– Édesapád különös ember. Az erdő az otthona és a csend. Majd ha nagy leszel, jobban megérted. -így a nő, de azért bántották fia szavai.

Amikor hazajött az ura, megkérte, hogy néha vigye magával a gyermeket az erdőbe, hadd érezze az apai gondviselést.

Így is lett. De bizony abból a gyermek nem érzett semmi gondviselést. Alig bírt apja nyomán maradni, aki szótlanul, csendes határozottsággal törtetett előtte. Este a fiúcska a szokottnál is szomorúbban kuksolt a tűznél, s azon tanakodott, miért nem szereti őt az apja. 

Ha talán én is olyan sok gombát összeszednék, mint ő, akkor talán szeretne engem. Vagy ha én is olyan hallgatag lennék, akkor biztosan. – ekképp gondolkodott míg fel nem cseperedett.

Hogy hogy nem, nem hagyta nyugodni, miért olyan különös az ő apja, s lépten-nyomon faggatta, ugyan meséljen már a szüleiről: arról, honnét jött és milyen élete volt, mielőtt az anyját megismerte.

De bizony az nem mondott semmit. Mikor már nem bírta tovább, felkerekedett, s úgy döntött, maga jár utána. Ment-mendegélt az erdőben, mert az a hír járta, lakik egy vénségesvén asszony a legöregebb fa mellett, aki többet tud, mint a faluban bárki. 

Meg is találta. 

– Adjon Isten jó szerencsét Öreganyám! – így a fiú a vénséges vénasszonynak.

– Kerülj beljebb fiacskám! Mi szél hozott erre? Kérdezte a banya, s a legény elmesélt mindent töviről hegyire.

– Jajh, fiacskám, ha tudnád én milyen öreg vagyok. Ismerem mindenki fia-borját az elmúlt 500 esztendőből, de a Te apádról nem tudok semmit. Ez pedig azt jelenti, hogy a Te apád nem embergyerek. Varázslat esett rajta. Ha ennyire fontos neked megtudni, hogy ki a te apád, hát itt van ez a varázsgyökér, morzsold bele az ételébe, s másnapra megtudod az igazságot!

Nagyon megörült a legény, s úgy is cselekedett, ahogy a banya javasolta. Aznap éjjel egy szemhunyást sem aludt, csak leste és figyelte az alvó édesapját.

Amikor felkelt a nap, felugrott apja az ágyból, tüstént szarvassá változott, majd kirohant a házból és eltűnt az erdőben. Több sem kellett az anyjának, csak sírt- sírt az ura után. 

– Ne sírjon édesanyám. Édesapa szarvas volt, mielőtt megismerte. Varázslat esett rajta, s most visszanyerte igazi testét. De ha édesanya szeretné, megkeresem és visszahozom. -vigasztalta a fiú.

A nő nagy bánatában elengedte fiát, mert erősen szerette az urát, s úgy érezte, megszakad a szíve, ha nem jön vissza, akár szarvas, akár ember. A fiú ment-mendegélt apja nyomában, de nem lelte sehol. Már 7 nap, 7 éj telt el, s az utolsó nyomot is elvesztette. Éhes és fáradt volt, kiszomjazott és az önvád a szívét marta. Sírva fakadt, s azt kívánta, bár ne ment volna el ahhoz a banyához. Ahogy ott sírt-sírdogált, megsajnálta egy Tündér, és odalépett hozzá:

– Csak akkor találhatod meg édesapádat, ha magad is szarvassá változol. Ehhez csak innod kell a nyomában lévő esővízből, s 7 napra Te is szarvasbőrbe bújsz! – ezzel már tova is tűnt a jelenés.

Ekkor fogta magát az ifjú, ivott apja nyomából, s csodák csodájára menten szarvassá változott.

Hirtelen nem csak a teste változott meg, de megváltozott a világ. Másként estek a szagok, illatok, másként járt az esze s más érzések voltak a szívében. Rögvest tudta merre menjen, s rövidesen kiért egy tisztásra, ahol megtalálta az apját.

– Édesapám -rohant hozzá- s szarvasként üdvözölte, aki nagyon megörült fiának.

S a fiú még sosem érezte ennél jobban az összetartozást. Egész éjjel beszélgettek az állatok nyelvén s végül megkérte apját, hogy térjen haza.

– Fiam, mióta elvarázsoltak arra vágytam, bár újra az lehetnék, aki vagyok. Ezért jártam naphosszat az erdőt, hátha megtalálom azt a Tündért, aki ezt velem tette. Most, hogy újra az lehetek, aki voltam, nem akarok ember lenni. Az állatok nem úgy szeretnek, mint az emberek, mi a természethez és nem egymáshoz kötődünk. Mondd meg édesanyádnak, hogy nyissa ki az ablakot, amikor a szarvasok bőgnek, olyankor meghallhatja a hangomat. Ha látni szeretne, sétáljon csendesen az erdőben, és találkozhat velem. Ha meg egyszer meghalok, lelkem visszatér az állatok szelleméhez, fent leszek a szabad égen. Csak feküdjön a hátára, nézzen az égre, s megtalál a felhők képében. A te véredben pedig ott van az én vérem, benned is élek. Vigyázz az erdőre, s tisztelj benne minket! Most pedig térj vissza édesanyádhoz a hírrel! 

Ezzel elbúcsúztak, s a fiú hazatért a kunyhóhoz. Szívébe olyan nyugalom költözött, amit csak az állatok ismernek. Nyugalom, mert a természet törvényei szerint élnek, nem félik a halált, de tisztelik az életet, s számukra nem létezik más, csak az elfogadás.

A szerző gondolatai

Megesik, hogy egy hozzánk biológiailag közel álló személy valamiért végtelenül távoli számunkra. Lehet a gyermekünk vagy a szülőnk, mégis idegen, és az sem kevésbé kínzóbb, ha mi vagyunk idegenek egy fontos másik szemében. Minden emberi lény szeretetre és elfogadásra vágyik és nincs is fájdalmasabb, mint amikor elutasítva, kitaszítva érezzük magunkat. A kapcsolódás, az összetartozás érzése alapvető emberi szükségletünk, ami legkönnyebben hasonlóságok mentén tud kibontakozni. A legmagasabb szeretet minőség, amikor képesek vagyunk szeretni, kapcsolódni valami olyanhoz, ami akár az ellentétünk. Gondoljunk csak bele, egy melegszívű, jóravaló ember hogyan szeressen egy rosszindulatú, ártalmas másikat? Keveseknek adatik annyi a szeretetből és bölcsességből, hogy meleg szívvel viszonyuljon a nehezen szerethető vagy rendkívül másmilyen emberekhez. 

A mese a gyermek fájdalmáról szól, akinek elérhetetlen a vágyott apai szeretet. És nem csak az apai gondviselés hiányzik. Az által, hogy oly keveset tud az apjáról, annak történetéről, érzéseiről, gondolatairól, maga az apa, mint fogalom üres és megfoghatatlan. Érteni szeretné, látni szeretné, szeretni szeretné az apát, aki nem csak szeretni nem tudja őt, de szeretni sem engedi magát. Nem csoda, hogy a fiú lelkét feszíti mindez, hiszen érzi, hogy saját identitásából hiányzik egy darab, ameddig nem töltődik meg valódi tartalommal lelkében az APA figurája. Mindezek mögött a fiú feloldozást vár, s megerősítést saját szerethetőségében. A történet végére létrejön a felemelkedés, csak a teljes azonosulás által képes apjával kapcsolódni és szeretni őt. Erre csak a fiú képes. Az élet rendje szerint, az utód többletet hordoz őseihez képest. A történetben csak ő képviseli azt a rugalmasságot és nyitott befogadást, ami lehetővé teszi mindezt, az apja természetéből eredően erre képtelen. Akkor szeretünk igazán, amikor a másikat annak látjuk, ami ő valójában. A fiú megérti apja korlátait, és elfogadja, hogy ő erre volt képes, többet vagy mást nem várhat tőle. A magyarázat arra, hogy miért nem szerette az apja őt, nem a szerethetőség kérdésköréhez tartozott. Emberi korlátainkról mesél. A fiú számára nem létezik az a megoldás, amire vágyott. Az apja nem volt és nem is lesz olyan, amit szeretett volna. Egész életén át kérhette, vágyhatta volna, mindhiába. A megváltást számára az hozta el, hogy a valóság felismerésén keresztül el tudta engedni a hiábavaló küzdelmet. Tovább tudott állni, az élet felé fordulni, s bár a mese nem szól a folytatásról, biztos vagyok benne, hogy végül megtalálta, amit addig rossz helyen keresett. Talán önmagán belül, talán más lények szeretete által.

Picture of Szunyi Kitti

Kitti Szunyi

Ich beschäftige mich leidenschaftlich gerne mit der Erforschung der menschlichen Seele und unterstütze andere auf dem Weg zur Selbstkenntnis, psychischen Heilung und Erfüllung. Im Laufe unseres Lebens können wir uns immer wieder in Situationen oder Zuständen wiederfinden, in denen die klügste Lösung darin besteht, die Hilfe eines Experten in Anspruch zu nehmen.

Vélemény, hozzászólás?

Deine E-Mail-Adresse wird nicht veröffentlicht. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Diese Website verwendet Akismet, um Spam zu reduzieren. Erfahre mehr darüber, wie deine Kommentardaten verarbeitet werden.

Ähnliche Artikel

Gyógyító mese - A Könny-patak meséje
Heilende Geschichten

A Könny-patak meséje

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer valahol csendes magányában egy ifjú. Olyan szép legény volt, hogy virágba borult a táj, amerre járt. Egyik hajnalon vadászni indult s egy gyönyörű

Tovább olvasom »
Gyógyító mese - A fába szorult leány
Heilende Geschichten

A fába szorult leány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egyszerű favágó. A nap első sugara ébresztette, utolsó sugara nyugosztotta. Házikóját rendben tartotta, ételét megfőzte, melyből mindig juttatott állatainak is. Amikor a nap

Tovább olvasom »