Egy mese az emberek szívében születik újjá, ezért egy mesének annyi változata lehet, ahány ember él a Földön.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer valahol csendes magányában egy ifjú. Olyan szép legény volt, hogy virágba borult a táj, amerre járt. Egyik hajnalon vadászni indult s egy gyönyörű vadkan nyomába eredt. Már pirkallott, amikor ráeszmélt, hogy ismeretlen földre tévedt.
Kimerült volt a hosszúra nyúlt hajsza végett, s a patak parton elnyomta az álom.
Rövidesen szépséges ének ébresztette, sosem hallott még ehhez hasonlót.
A hangot követve tündöklő tündérleányt pillantott meg, ahogy hosszú haját fésülte a tóparton.
-Még sosem láttam ilyen szép madarat, miféle lény vagy Te? – Kérdezte megbabonázva a fiú.
-Nem lény vagyok, hanem lány és már nagyon vártalak. – Válaszolta szelíden a lány.
-Gyere velem az én Földemre, most, hogy Rád találtam, nem engedhetlek el! – így a fiú.
Előbb hozz onnan nekem egy flaskával a vizedből, egy marékkal a búzádból és egy darabot legkedvesebb gyümölcsödből!
Mit volt mit tenni útra kelt az ifjú, de a szerelemtől úgy megrészegült, hogy nem talált haza. Nap nap után kóborolt, és minél messzebb volt kedvesétől, annál jobban hiányzott neki.
-Oly messze van a Földem, mire onnan visszaérek megmelegszik a víz, megecetesedik a gyümölcs, csírába szökken a drága búza, s a leány nem kívánkozik majd az én hazámba. – ekkép gondolkodott
– Jobb lesz, ha elindulok visszafelé, és elviszem neki a legédesebb gyümölcsöt, a legtisztább vizet és a legaranylóbb búzát, ami csak az utamba kerül.
Megszedte kosarát, s oly vidáman szaladt a leány elébe, mintha szárnya nőtt volna. A nagy sietségben megszomjazott, örömére egy kút került eléje. Ahogy fölé hajolt, hogy megmerítse a vedret, hátáról a súlyos kosár a kút mélyébe szédült s magával rántotta viselőjét is. Akkorát puffant, hogy még az előtt magához tért, hogy elájulhatott volna. Sebtében felpattant, hogy körülnézzen.
Uramteremtőm! Nem hitt a szemének! Körös-körül csupa fehérnépet látott: aprót, termetest, fiatalt, öreget, szőkét, barnát, feketét, vöröset.
De csak azok csodálkoztak igazán, éltükben még sosem láttak férfiembert. Sorra köré gyűltek, hogy alaposan szemügyre vegyék. Maguk sem tudták féljenek-e tőle, így mikor az mozdult egyet, ahányan voltak, annyifélét sikoltottak.
-Ne féljetek tőlem! Nem akarlak bántani titeket! Véletlenül kerültem közétek, keresztül zuhantam a kúton. -Vissza kell mennem oda, ahonnan jöttem! – így a fiú.
Mi nem tudjuk, hogy juthatsz haza, de elviszünk a Tündéranyánkhoz, ő biztosan tud segíteni. Ezzel körbefogták, s elvezették egy hatalmas tölgyfához.
Bár a legény másként képzelte Tündéranyát a szebbnél szebb leányok miatt, annyi furcsaság történt vele mostanában, hogy végül könnyedén elbeszélte történetét a fának.
Mikor kifújta utolsó bánatát is, a tölgyfa egyszercsak azt mondta:
-Ebből a világból, csak varázslat vihet el. Van nekem hét kedves tündértestvérem. Ha mind a hét lánynál leszolgáltál egy-egy évet, visszaviszlek téged a fenti világba.
Nagyon nekibúsult a legény, hét nap hét éjjel sírt, hogy hét esztendőig nem láthatja kedvesét. Utána erőt vett magán és visszament Tündéranyához, hogy elfogadja és megköszönje az ajánlatát.
Az első évben az irgalmas Lollénél szolgált, aki a sebesült és árván maradt állatokról és növényekről gondoskodott az erdőben.
A második évben a tiszta szívű Manránál segédkezett, aki a vizek és földek tisztaságáért fáradozott.
A harmadik esztendőt a nagylelkű Szamszával töltötte, aki a földek termékenységért felelt, s akinek a bő termés köszönhető.
A negyedik évét a türelmes Volle kérte el, aki az időt osztja szét a gyümölcsök megéréséhez, s a gyermekek cseperedéséhez.
Ötödik esztendőjét a változékony Gollának ajánlotta, aki az esők és szelek felett uralkodik, olykor könnyeket fakaszt, máskor felszárítja őket.
Hatodik évében a tüzes Szanénak segített, aki felel a kályhák parazsáért, a nap tüzéért és a szívek melegéért.
Hetedik évét a bölcs Kájéval töltötte, aki hálával ajándékozza meg a számvetőket, s titkokkal a kíváncsikat.
Mikor leszolgálta az utolsó órát is, visszatért Tündéranyához és azt mondta:
-Megtettem, amit kértél, most Te is váltsd be az ígéretedet! Hét esztendeje őrzöm kedvesem emlékét, nem feledtem miért indultam egykor útra.
Gyönyörű ez a világ, ahol éltek, gyönyörűek a lányaid is, de szívemnek leggyönyörűbbje után vágyódom. Kérlek vigyél el hozzá!
Ekkor a Tölgyfa kérge egyszer csak ketté nyílt, s előbújt belőle egykori Kedvese.
-Én voltam az mindvégig… – mondta gyengéden a Tündérleány.
Az ifjú, aki közben férfivé érett, odalépett hozzá és szíve minden melegével ölelte magához. Máig ölelkeznek, ha meg nem haltak.
Ahol a tölgyfa kérge meghasadt, onnan gyógyító víz fakadt, s abból lett a Könny-patak…
A szerző gondolatai
Ebben a változatban a megtévesztés körbeér, a megtévesztőből megtévesztett lett, egymásba és egymásból alakulnak a szerepek.
Mintha az ifjú maga lenne a leány is, s mintha önmagát csapná be azáltal, hogy célja eléréséért be akarja csapni a másikat.
A kút – az élet váratlan megpróbáltatása- csak látszólag tűnik tragédiának, valójában a cél eléréséhez vezető belső út kapuja. A túlvilágon, ami egy véletlenül felfedezett belső tér, van lehetőség az érésre, arra az átalakulásra, ami szükséges ahhoz, hogy megélhesse a társra találás élményét.
Gyermekből férfivá érik. Nemcsak férfivá, teljessé lesz.
7 évet tölt el 7 nővel, akik a nőiség egy-egy aspektusát testesítik meg. Ezekre a női archetípusokra szüksége van a férfinak, hogy belsővé tegye őket, hogy felfedezze önmagában a női minőséget is, mely hidat teremt a női lélekhez. A nőben élő férfi képes csak megérteni a Férfit, s a férfiban élő nő képes csak megérteni a Nőt. Szükségünk van egymásra a teljességhez, szükségünk van önmagunkban is a másik minőségre.
Ezért fontos megtaláljuk önmagunkban a másik nemet is.
A férfi csak ekkora megrázkódtatás után (váratlanul kútba esik és nem lehetséges a visszatérés) képes annyira megpuhulni, hogy megszülethessen benne az alázat és önátadás képessége, mely alapot teremt a tanulásnak.
Egyesek szerint fejlődni és tapasztalni jöttünk a Földre, s erre törekszik bennünk mindenkor a Lélek. Először teszi ezt lágyan és szeretettel, mint amilyen kedvesen kérte a történet elején tündérlány a fiút. S ha elmulasztjuk észrevenni a lehetőséget, az Élet egyre intenzívebb formában kínálja elénk, mint a mesében a kútba zuhanás tragédiája, mely szimbóluma lehet bármilyen balesetnek, betegségnek vagy kedvezőtlen változásnak, meglepetésnek.
A sebből, hasadásból eredő gyógyító víz, az élet alkímiája. A könny-patakot nem csak fájdalom, veszteség, és megpróbáltatások kínjai, hanem a nagy átalakulás utáni célbaérés felszabadultsága, a megkönnyebbülés, az újraegyesülés mágikus rítusa is táplálja.
Elszakadni, átalakulni és újra egymásra találni egy másik minőségben.
Talán felmerült az olvasóban a kérdés, hogy miért nem lett dühös a férfi a nőre, miután hét évig dolgoztatta és abban a hiszemben hagyta, hogy elveszítette kedvesét.
Én azt a választ találtam erre a kérdésre, hogy a férfi az érési folyamat végére megkapta a lényeglátás képességét. Már nem volt fontos, hogy ki a hibás, hogy miért történt, hogy rossz volt-e hogy megtörtént.
Ahogy a mesében mondja, hét év alatt sem felejtette el, „miért indult útnak” mielőtt kútba zuhant. Vagyis, képes volt minden megmérettetés mellett megtartani a fókuszát. A figyelem, a szándék, a törekvés, a vágy, a remény egy irányba húzta, megfogalmazott és megtartott célja felé: újra akarja látni kedvesét.
Így nem csoda, hogy amikor ez megtörtént, a lényegtelenség homályában maradt minden más.
Nagyon fontos, hogy ne felejtsük el, miért vagyunk itt, miért jöttünk és hova tartunk. Lehet ez kicsi vagy nagy, közeli vagy távoli, lényeg, hogy nekünk fontos legyen, s ha megvan, ne tévesszük szem elől. Fókusz és cél, mellyel az életünket értelemmel töltjük fel s ami úgy ragyoghat életünk sötét égboltján, mint ahogy a Betlehemi csillag mutatott utat a napkeleti bölcseknek.
A mese első része megtalálható itt: https://szunyikitti.hu/a-konny-patak-meseje/
