Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer valahol csendes magányában egy ifjú. Olyan szép legény volt, hogy virágba borult a táj, amerre járt. Egyik hajnalon vadászni indult s egy gyönyörű vadkan nyomába eredt. Már pirkallott, amikor ráeszmélt, hogy ismeretlen földre tévedt.
Kimerült volt a hosszúra nyúlt hajsza végett, s a patak parton elnyomta az álom.
Rövidesen álomszép ének ébresztette, sosem hallott még ehhez hasonlót.
A hangot követve tündöklő tündérleányt pillantott meg, ahogy hosszú haját fésülte a tóparton.
-Még sosem láttam ilyen szép madarat, miféle lény vagy Te? – Kérdezte megbabonázva a fiú.
-Nem lény vagyok, hanem lány és már nagyon vártalak. – Válaszolta szelíden a lány.
-Gyere velem az én Földemre, most, hogy Rád találtam, nem engedhetlek el! – így a fiú.
-Előbb hozz onnan nekem egy flaskával a vizedből, egy marékkal a búzádból és egy darabot kedvenc gyümölcsödből!
Mit volt mit tenni útra kelt az ifjú, de a szerelemtől úgy megrészegült, hogy nem talált haza. Nap nap után kóborolt, és minél messzebb volt kedvesétől, annál jobban hiányzott neki.
-Oly messze van a Földem, mire onnan visszaérek megmelegszik a víz, megecetesedik a gyümölcs, csírába szökken a drága búza, s a leány nem kívánkozik majd az én hazámba. – ekkép gondolkodott
– Jobb lesz, ha elindulok visszafelé, és elviszem neki a legédesebb gyümölcsöt, a legtisztább vizet és a legaranylóbb búzát, ami csak utamba kerül.
Mire visszatért a lányhoz, ő virágkoszorút szőtt neki kertje legkedvesebb virágaiból.
Megköszönte az ajándékot majd megízlelte a hozományt.
-Ez a gyümölcs a legédesebb, amit valaha ettem, búzád a legaranylóbb, amit valaha láttam és víz sem esett még soha ilyen jól nekem. Te az enyém, én a tiéd, elmegyek veled a te hazádba!
Hét nap hét éjjel mentek, mire megérkeztek.
A leány idővel bejárta az új világot, összebarátkozott növényekkel s állatokkal, megtanulta, hol talál mérgező s hol gyógyító virágot. Éltek békében, szerelemben.
Nap nap után mégis egyre többet panaszkodott:
-Olyan savanyú a gyümölcs, oly fakó a gabona, s a víz is oly íztelen.
Ahogy telt az idő egyre soványabb és aszottabb lett, s hiába kérlelte hitvese, nem volt hajlandó enni többé.
Ekkor a fiú úgy döntött, visszamegy oda, ahonnét egykoron gyümölcsöt szedett kedvesének. Az út messze volt, és egyedül még távolibbnak tűnt, de azt érezte mégsem hagyhatja veszni kedvesét. Miután odaért, úgy felpakolt minden jóval, hogy kétrét görnyedt mire haza keveredett. Az asszony újra gyarapodni és szépülni kezdett a neki való eleségtől, de a fiú lába egyre jobban elkopott, háta egyre jobban meggörbült, ahogy időről időre élelemért zarándokolt.
-Miért mész el folyton oly messzi vidékre? Már annyi erő sincs a karodban, hogy ölelj engem, s két kezedben, hogy arcom megsimítsd… -kérdi asszonya a férfit, mire az hatalmas haragra gerjedt, s dühében elkergette kedvesét.
A nő hét nap hét éjjel menekült Ura haragjától. Hogy lemossa arcáról a könnyeket egy patak felé hajolt, de megcsúszott a meredek parton és örökre elnyelte a víz.
Az ő könnyei táplálják ezt a forrást, ahol ezt a mesét most elmeséltem.
Ha jól figyelsz, Te is meghallhatod hangját a csobogó víz énekében.
A szerző gondolatai
Ez a mese a megfelelni akarás eltévelyítő útvesztőjéről szól. Ebben a történetben a lány elveszít valamit egykori önmagából, mely végül felemészti őt, a férfi pedig kezdeti -ártatlannak látszó- füllentésének terhébe s a látszat fenntartásába rogy bele, majd végül ő is elveszíti azt, akit mindenáron megszerezni és megtartani vágyott.
Ebben a történetben mindenki veszít.
A leány a mese szerint már várta a férfit, pontosan tudta mit kérjen tőle. A kérései saját szükségleteinek ismeretéből fakadtak. Döntése előtt, szeretett volna megbizonyosodni afelől, hogy a hely, ahova hívják (ami ez esetben összetett szimbóluma a párkapcsolatnak, a férfi személyiségének és az ezt ölelő körülményeknek) élhető-e, azaz biztonságos-e számára.
A tündérleány-lét együtt jár a földdel s annak élőlényeivel való mély kapcsolattal, mely segíti a lényeglátás képességét. Pusztán három dolgot kért, mert ezek jelképezték az egészségéhez szükséges legfontosabb szükségleteket.
A férfi éretlenül és váratlanul érkezett a tündérlányhoz, akinek külső szépsége megrészegítette, elveszítette tisztánlátását. Annyira vágyai bűvkörébe került, hogy elsőre haza sem talált, mondhatni egyfajta önkívületi állapotban tévelygett.
Ebben a tudatállapotban csak a szerzés lebegett szemei előtt, úgy ahogy korábban a vadat ejtette el. Az ifjú szerelmes ténfergésében képtelen volt a lány valódi belső természetére fókuszálni, nem megismerni, hanem birtokolni szerette volna. Oly erősen akarta, hogy nem merte megkockáztatni, hogy hozománya nem lesz elég jó és visszautasításra kerül. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem bízott magában, abban, hogy szerethető. Olyan dolgot vitt, ami a legjobb, de nem Őbelőle való. Nézhetjük úgy, hogy a legjobbat szerette volna nyújtani szerelmének, nem tudatosítva, hogy a lány nem a legjobbat kérte, hanem valamit Őbelőle. A tündérlány ez idő alatt saját kertjének legszebb virágaiból szőtt koszorút, melyben szintén megjelenik a vágy, hogy a legszebbet, a legjobbat adja kedvesének. A különbség az, hogy ő önmagából mutat meg valamit, önmagából ajándékoz, mely azt is jelenti, hogy ha ezek a virágok tetszenek a férfinak, Ő maga tetszik neki. Mindannyian arra vágyunk, hogy feltétel nélkül szeressenek és elfogadjanak. Hogy valaki észrevegye bennünk a legszebb virágokat és szeretettel öntözze azokat. Ez a lány nem rejtette véka alá ezt a legbensőbb igényét, de naiv bizalma és teljes önátadása vesztébe vitte.
Kezdetben felfedezte és megismerte az új helyet, mely azt jelenti, hogy megismerte és megszerette a férfi külső-belső világát. Minél mélyebben ismerünk, annál erősebben szeretünk. Amikor szeretünk valakit, otthon érezzük magunkat benne. A megismerni akarás és a megismerés megengedése az egyetlen út a kölcsönös szeretet megtapasztalásához. Egyszerre nyitjuk meg a szívünket és öleljük át vele a másikét. Ezt a folyamatot megzavarta, hogy a férfinek újabb dolga akadt, életben tartani kedvesét. Ahogy telt az idő a kezdeti megfelelési törekvés már létkérdéssé vált, s a tét is egyre nagyobb lett, miközben egyre több energiát emésztett fel mindez. A férfi már meghajlott ennek súlya alatt, miközben erről a nő mit sem tudott. A férfi elmulasztott ablakot nyitni a szívére kedvese előtt, így az nem láthatta miféle teher nyomja hitvesét. Ő csak azt érzékelte, hogy a párja, már nem ad annyi szeretetet, mint korábban, ami nála már perzselő hiányként jelentkezett.
A férfi pedig hitvesére haragudott, amiért telhetetlen, miközben valójában saját maga teremtette nehéz helyzetét.
A férfi ekkor haragra gerjedt, és elüldözte kedvesét.
Mi történt itt valójában?
A férfi képtelen volt megnyílni párjának, aki ebben a pillanatban szíve ajtaján kopogtatott. Még mindig képtelen volt az őszinte önfeltárásra, ahogy a mese elején is. Minden katasztrófát a fejlődés és változás elakadása érlel meg.
A férfi képtelen volt a jellemfejlődésre, ahogy a mese elején, úgy a végén sem tudta felvállalni önmagát, félelmeit és nehézségeit.
Mit akart elűzni valójában?
Nem élete szerelmét.
Meg akart szabadulni a meg nem felelés, a kudarcraítéltség félelmétől, attól a rettegéstől, hogy elveszítheti a másikat, meg akart szabadulni saját börtönétől, amibe záródott.
De ezt talán önmagának sem tudta megfogalmazni, így vált realitássá mindaz, amit mindvégig elkerülni igyekezett.
Sokszor tapasztalhatjuk menekülés közben, hogy körpályán futunk: miközben azt hisszük távolodunk félelmünk tárgyától, egyre közelebb kerülünk hozzá.
Mi a megoldás?
A félelmeket ki kell emelni saját mágikus, teremtő közegükből, azaz a tudattalan rejtett bugyraiból. Megérteni és elfogadni forrásukat, majd megerősíteni magunkat abban, hogy bármit is hoz az élet, képesek leszünk vele megbirkózni.
Az élet kifürkészhetetlen eseményeit mindhiába igyekszünk kontroll alatt tartani, s rettegni tőlük is éppen olyan felesleges. Egyetlen egy dolog állhat akaratlagos irányítás és kontroll alatt, mi magunk. Az, hogy mit hogyan élünk meg, dolgozunk fel, építünk be önmagunkba már rajtunk múlik. Mi döntjük el, hogy a minket ért hatásokkal mit kezdünk, építkezünk belőle, vagy hagyjuk, hogy maguk alá temessenek vagy éppen elsodorjanak az élet hullámai.
Mindig kérhetünk segítséget, mert sosem vagyunk teljesen egyedül, bár helyettünk senki nem vállalhatja egyéni kihívásainkat.
És mi történt a lánnyal?
A lány elveszítette önmagát. Az, aki tartósan nem elégíti ki a szükségleteit éppen úgy sorvad el, mint egy növény víz vagy napfény nélkül.
A lány szükségletei kielégítésben egy másik emberre hagyatkozott, így kiszolgáltatottá és függővé vált a párjától.
Bár kezdetben még rendelkezett bölcsességgel és önállósággal, de ezt elveszítette azzal, hogy a férfi „földjére” költözött. Ez azt szimbolizálhatja, hogy fókusza önmagáról teljes mértékben egy másikra helyeződött így a végén még azt sem tudatosította, hogy segítenie kéne önmagán, a férfi megmentésére hagyatkozott. A mese végén ugyanolyan önkívületi állapotban bolyongott s lelte halálát, mint a férfi a mese elején.
A különbség az, hogy a férfit a közeledés vágya őrjítette meg, a lányt pedig a távolodás, menekülés kizárólagos érzeményei vezérelték. A lány nem valahova ment, hanem valahonnan menekült. Ez a két lehetséges útja van a belső középpontba ágyazottság elvesztésének: egy külső pont felé vagy egy külső ponttól el. A lényeg, hogy bentről kikerül a figyelem. Érett állapotokban a központtal való kapcsolat mindig túlsúlyos marad, miközben képessé válunk egyszerre kifelé is figyelni, kapcsolódni.
Szóval a lány oly beszűkült állapotba került, hogy elfelejtette, hogy van hova mennie: HAZA. A sok éves kiszolgáltatottságban életképtelenné vált, a férfi nélkül már vigyázni sem tudott magára.
Pedig ő is jött valahonnan, a férfi előtt is volt valaki. Egy tündérlány volt a patak parton, hosszú haját fésülgette, együtt énekelt a madarakkal.
Ha úgy érezzük nagyon elveszítettük önmagunkkal a kapcsolatot, akkor térjünk oda vissza, ahol még megvolt. Nem veszett el, csak valahol ottfelejtettük.
A mese folytatása és a második része itt: https://szunyikitti.hu/a-konny-patak-meseje-2
