Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egyszerű favágó. A nap első sugara ébresztette, utolsó sugara nyugosztotta. Házikóját rendben tartotta, ételét megfőzte, melyből mindig juttatott állatainak is. Amikor a nap a legmagasabban járt az égen, fának támasztotta hátát, kanyarintott egyet kenyeréből kutyájának, majd jóízű szendergésnek adta át magát.
Hazafelé belesett a madarak fészkébe, hogy gyönyörködjék bennük, vagy hogy kipottyant tojások s fiókák segítségére váljék.
Otthonában megrakta a tüzet, s hosszasan csodálta a lángnyelvek táncát, mígnem elnyomta az álom.
Egy napsütötte délelőtt, miután gondosan kiválasztotta aznapi fáját, nagyot suhintott belé fejszéjével. Ekkor a fa hatalmasat sikított s a favágó úgy megijedt, hogy kettőt bukfencezett hátra.
-Mit művelsz, te faragatlan tuskó!? Csak úgy ide jössz és belém hasítasz a fejszéddel? – így a fa.
A favágó reszketett, de minden erejét összeszedve közelebb lépett a fához.
Akkor látja, hogy egy gyönyörű leány nőtt bele a kéregbe, aki vérzett az általa okozott sebtől.
Szörnyű bűntudat fogta el, hiszen még a légynek sem szeret ártani, hát még egy ilyen álomszép teremtésnek.
-Mit tehetnék érted drága Tündér? – kérdi a favágó.
-Annyian próbáltak már kivágni engem, hogy egyre vastagabb kérget növesztettem, és látod, még így is sebet tudtál ütni rajtam. Nem szeretnék többé így élni, kérlek faragd le rólam a fát. Látom, finom ember vagy, talán neked sikerül. De vigyázz, a húsomat meg ne vágd! – mondja a leány.
Több sem kellett a favágónak, hét napon és hét éjjelen át bontogatta, hántolgatta, pucolgatta őt. Nagyon vigyázott rá, ahogy kérte: minél közelebb ért a húsához, annál lassabbak és óvatosabbak lettek a mozdulatai. Minél többet látott belőle, annál jobban megszerette őt. Mikor az utolsó fafoszlányt is leemelte, a leány ernyedten ráborult.
A sok-sok év alatt elfelejtette már hogyan kell állni és járni.
A férfi karjaiba vette, hazavitte. Ingjéből ruhát készített neki és megosztotta vele mindazt, amilye van. A gyönge lány – mint a fészkéből kipottyant s visszarakott fióka- erős, szabad madárrá változott.
A férfi büszkeséggel nézett reá, de soha nem felejtette el, milyen könnyű megsebezni.
Boldog volt, hogy van kit szeretnie, de csak szeme melegével simogatta.
Évszakok váltották egymást, s a leány egyre közelebb merészkedett a favágóhoz. Úgy érezte, egyre jobban vágyja a melegségét, s egy napon olyan közel szerette volna érezni magához, amilyen közel csak két ember lehet egymáshoz. Szerelmük gyümölcsöt áldott, s az erdőszéli házikó csurdultig lett szeretettel. Azóta is boldogan élnek, és meg sem haltak.
A szerző hozzáfűzése
Mint minden mese, ez is sok síkú, mást érint meg bennem és mást benned. A most következő gondolatok arról mesélnek, miből született ez az írás.
Számomra ez a történet a bántalmazásról, a túlzott önvédelemről, és az ebből való kigyógyulásról szól.
A leány fába szorult, saját védő kérge fogságába záródott. A csapás, amit az arra tévedt favágótól kapott, felébresztette álmából. Felismerte, hogy a kérge nem hogy nem nyújt biztos védelmet, de megbénítja őt. Először haraggal reagál a véletlen bántásra, hiszen annyian törtek már az életére, reakcióját a múlt fájdalmai táplálják. Ezennel mégis felismeri a férfiben lévő jóságot és erőt is, meglátja a lehetőséget a változásra, képes segítséget kérni tőle és bizalmat adni neki. Ez a nézőpont váltás pillanata. A férfi, aki a lány belső világában eddig folyton, akarva-akaratlan sebezte, aki elől elbújt és bezárult , most a kiszabadulás lehetőségét kínálja. A férfi hatalmas dolgot tesz: nem él vissza a lány kiszolgáltatottságával és bizalmával. Képes követni a lány instrukcióját, lassú és óvatos. Felismeri, hogy bár gyönyörű és vonzó számára, bizonyos értelemben mégis gyermek még, most születik újjá kibontása nyomán. Képes időt és teret adni, hogy a lány érzelmileg is felnőjön, begyógyuljanak sebei és megerősödjék. A férfi hozzáteszi ehhez, ami tőle telhető, de nem kér elégtételt ezért; elegendő számára, hogy van, kit szeretnie; a nő lényével és jelenlétével gazdagabbá tette az életét. A nő szintén fontos dolgot tesz: nem kezd el törleszteni a férfinak, amiért kimentette. Nem kezd el testével, szolgáltatásaival eleget tenni annak, akinek ki van szolgáltatva, hanem követi saját érzéseit és intuícióját. Megadja önmagának a szükséges időt, hogy őszinte vágy születhessen benne az újra közeledésre.
Ez a férfi egyszerű, jó ember volt, aki szerette és csodálta a természetet. Ezért volt képes észrevenni a kéreggel borított lány valódi természetét. Lényeglátó varázsszeme volt. Ennek köszönhető, hogy ő megpillantotta a fában a lányt. (A korábbi favágók minden bizonnyal nélkülözték ezt a képességet, ezért tudták megsebezni.) És minél többet látott belőle, annál jobban szerette őt. Nagyon fontos, hogy valódi szeretetet és elfogadást akkor kaphatunk, ha képesek vagyunk megmutatni kendőzetlen önmagunkat. A szeretet útja a megismerés. A férfiben volt alázat a megismerés aktusához. A favágó, ahogyan az erdő más élőlényeit, úgy a lányt is képes volt tisztelni. Elfogadta sebzettségét és sebezhetőségét, gyengeségét és őszinte örömmel töltötte el, amikor gyógyulni, erősödni látta. Nem szándékosan okozott sebet a lánynak. Életünk során nagyon sokszor ártunk másoknak, akaratunk ellenére. Minél automatikusabban éljük az életünket, annál nagyobb erre az esély.
De ennek a sebnek is többféle sorsa lehet. Ebben az esetben ez az ütés segített a lánynak újjászületni, újrakezdeni az életet másként. Gyakran a negatív hősök sorsunkat tekintve a legpozitívabbakká válnak, mert az általuk okozott fájdalom üzemanyagot szolgáltat életünk nagy ugrásaihoz.
A megsebzett szív egy kagylóhoz hasonlatos, mely lassan nyílik ki újra, és a legkisebb vélt vagy valós fenyegetésre becsukódik. Ez a férfi nem azért nem üldözi az otthonába érkezett nőt vágyaival és szerelmével, mert nem epekedik utána. Tudja, hogy ha túl gyorsan, vagy erőszakosan közeledik a nőhöz, megrémíti és a szíve újra bezárul. A férfi nem csak a nő testét kívánja, teljes lényével szeretne egyesülni. Ezért adja meg a nőnek a saját idejét és terét a kinyíláshoz. A férfi szeretetével és melegségével ott van, vár. A nő ezt érzékeli, és egyre inkább hisz abban, hogy biztonságban van. Telik az idő, a férfi nem lépi át a nő határait. Ebben a meghitt, biztonságos légkörben épül a bizalom, épül a kapcsolat és újra épül a személyiség. Amikor újra felépítette önmagát a nő és őszinte vágy született benne, szeretetével és odaadásával ajándékozza meg a favágót. Nem véletlenül mondja a mese, hogy meg sem haltak: az ennyire tiszta szándékból születő dolgok, valóban örökéletűek.
A történetben a férfi és nő felcserélhető lenne. Hiszen kölcsönösen sebezzük egymást, növesztünk kérget, élünk vissza a másik sebzettségével, adunk és veszítünk bizalmat, és egy szép napon felismerjük egymásban és önmagunkban azt a másikat, akivel lehet másként.