Gyógyító mese - A fába szorult leány

A fába szorult leány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egyszerű favágó. A nap első sugara ébresztette, utolsó sugara nyugosztotta. Házikóját rendben tartotta, ételét megfőzte, melyből mindig juttatott állatainak is. Amikor a nap a legmagasabban járt az égen, fának támasztotta hátát, kanyarintott egyet kenyeréből kutyájának, majd jóízű szendergésnek adta át magát.

Hazafelé belesett a madarak fészkébe, hogy gyönyörködjék bennük, vagy hogy kipottyant tojások s fiókák segítségére váljék.

Otthonában megrakta a tüzet, s hosszasan csodálta a lángnyelvek táncát, mígnem elnyomta az álom. 

Egy napsütötte délelőtt, miután gondosan kiválasztotta aznapi fáját, nagyot suhintott belé fejszéjével. Ekkor a fa hatalmasat sikított s a favágó úgy megijedt, hogy kettőt bukfencezett hátra.

-Mit művelsz, te faragatlan tuskó!? Csak úgy ide jössz és belém hasítasz a fejszéddel? – így a fa.

A favágó reszketett, de minden erejét összeszedve közelebb lépett a fához. 

Akkor látja, hogy egy gyönyörű leány nőtt bele a kéregbe, aki vérzett az általa okozott sebtől.

Szörnyű bűntudat fogta el, hiszen még a légynek sem szeret ártani, hát még egy ilyen álomszép teremtésnek.

-Mit tehetnék érted drága Tündér? – kérdi a favágó.

-Annyian próbáltak már kivágni engem, hogy egyre vastagabb kérget növesztettem, és látod, még így is sebet tudtál ütni rajtam. Nem szeretnék többé így élni, kérlek faragd le rólam a fát. Látom, finom ember vagy, talán neked sikerül. De vigyázz, a húsomat meg ne vágd! – mondja a leány.

Több sem kellett a favágónak, hét napon és hét éjjelen át bontogatta, hántolgatta, pucolgatta őt. Nagyon vigyázott rá, ahogy kérte: minél közelebb ért a húsához, annál lassabbak és óvatosabbak lettek a mozdulatai. Minél többet látott belőle, annál jobban megszerette őt. Mikor az utolsó fafoszlányt is leemelte, a leány ernyedten ráborult. 

A sok-sok év alatt elfelejtette már hogyan kell állni és járni. 

A férfi karjaiba vette, hazavitte. Ingjéből ruhát készített neki és megosztotta vele mindazt, amilye van. A gyönge lány – mint a fészkéből kipottyant s visszarakott fióka- erős, szabad madárrá változott.

A férfi büszkeséggel nézett reá, de soha nem felejtette el, milyen könnyű megsebezni. 

Boldog volt, hogy van kit szeretnie, de csak szeme melegével simogatta.

Évszakok váltották egymást, s a leány egyre közelebb merészkedett a favágóhoz. Úgy érezte, egyre jobban vágyja a melegségét, s egy napon olyan közel szerette volna érezni magához, amilyen közel csak két ember lehet egymáshoz. Szerelmük gyümölcsöt áldott, s az erdőszéli házikó csurdultig  lett szeretettel. Azóta is boldogan élnek, és meg sem haltak.

A szerző hozzáfűzése

Mint minden mese, ez is sok síkú, mást érint meg bennem és mást benned. A most következő gondolatok arról mesélnek, miből született ez az írás. 

Számomra ez a történet  a bántalmazásról, a túlzott önvédelemről, és az ebből való kigyógyulásról szól. 

A leány fába szorult, saját védő kérge fogságába záródott. A csapás, amit az arra tévedt favágótól kapott, felébresztette álmából. Felismerte, hogy a kérge nem hogy nem nyújt biztos védelmet, de megbénítja őt. Először haraggal reagál a véletlen bántásra, hiszen annyian törtek már az életére, reakcióját a múlt fájdalmai táplálják. Ezennel mégis felismeri a férfiben lévő jóságot és erőt is, meglátja a lehetőséget a változásra, képes segítséget kérni tőle és bizalmat adni neki. Ez a nézőpont váltás pillanata. A férfi, aki a lány belső világában eddig folyton, akarva-akaratlan sebezte, aki elől elbújt és bezárult , most a kiszabadulás lehetőségét  kínálja. A férfi hatalmas dolgot tesz: nem él vissza a lány kiszolgáltatottságával és bizalmával. Képes követni a lány instrukcióját, lassú és óvatos. Felismeri, hogy bár gyönyörű és vonzó számára, bizonyos értelemben mégis gyermek még, most születik újjá kibontása nyomán. Képes időt és teret adni, hogy a lány érzelmileg is felnőjön, begyógyuljanak sebei és megerősödjék. A férfi hozzáteszi ehhez, ami tőle telhető, de nem kér elégtételt ezért; elegendő számára, hogy van, kit szeretnie; a nő lényével és jelenlétével gazdagabbá tette az életét. A nő szintén fontos dolgot tesz: nem kezd el törleszteni a férfinak, amiért kimentette. Nem kezd el testével, szolgáltatásaival eleget tenni annak, akinek ki van szolgáltatva, hanem követi saját érzéseit és intuícióját. Megadja önmagának a szükséges időt, hogy őszinte vágy születhessen benne az újra közeledésre. 

Ez a férfi egyszerű, jó ember volt, aki szerette és csodálta a természetet. Ezért volt képes észrevenni a kéreggel borított lány valódi természetét. Lényeglátó varázsszeme volt. Ennek köszönhető, hogy ő megpillantotta a fában a lányt. (A korábbi favágók minden bizonnyal nélkülözték ezt a képességet, ezért tudták megsebezni.) És minél többet látott belőle, annál jobban szerette őt. Nagyon fontos, hogy valódi szeretetet és elfogadást akkor kaphatunk, ha képesek vagyunk megmutatni kendőzetlen önmagunkat. A szeretet útja a megismerés. A férfiben volt alázat a megismerés aktusához. A favágó, ahogyan az erdő más élőlényeit, úgy a lányt is képes volt tisztelni. Elfogadta sebzettségét és sebezhetőségét, gyengeségét és őszinte örömmel töltötte el, amikor gyógyulni, erősödni látta. Nem szándékosan okozott sebet a lánynak. Életünk során nagyon sokszor ártunk másoknak, akaratunk ellenére. Minél automatikusabban éljük az életünket, annál nagyobb erre az esély.

De ennek a sebnek is többféle sorsa lehet. Ebben az esetben ez az ütés segített a lánynak újjászületni, újrakezdeni az életet másként. Gyakran a negatív hősök sorsunkat tekintve a legpozitívabbakká válnak, mert az általuk okozott fájdalom üzemanyagot szolgáltat életünk nagy ugrásaihoz. 

A megsebzett szív egy kagylóhoz hasonlatos, mely lassan nyílik ki újra, és a legkisebb vélt vagy valós fenyegetésre becsukódik. Ez a férfi nem azért nem üldözi az otthonába érkezett nőt vágyaival és szerelmével, mert nem epekedik utána. Tudja, hogy ha túl gyorsan, vagy erőszakosan közeledik a nőhöz, megrémíti és a szíve újra bezárul. A férfi nem csak a nő testét kívánja, teljes lényével szeretne egyesülni. Ezért adja meg a nőnek a saját idejét és terét a kinyíláshoz. A férfi szeretetével és melegségével ott van, vár. A nő ezt érzékeli, és egyre inkább hisz abban, hogy biztonságban van. Telik az idő, a férfi nem lépi át a nő határait. Ebben a meghitt, biztonságos légkörben épül a bizalom, épül a kapcsolat és újra épül a személyiség. Amikor újra felépítette önmagát a nő és őszinte vágy született benne, szeretetével és odaadásával ajándékozza meg a favágót. Nem véletlenül mondja a mese, hogy meg sem haltak: az ennyire tiszta szándékból születő dolgok, valóban örökéletűek. 

A történetben a férfi és nő felcserélhető lenne. Hiszen kölcsönösen sebezzük egymást, növesztünk kérget, élünk vissza a másik sebzettségével, adunk és veszítünk bizalmat, és egy szép napon felismerjük egymásban és önmagunkban azt a másikat, akivel lehet másként. 

Picture of Szunyi Kitti

Szunyi Kitti

Elhivatottan foglalkoztat az emberi lélek megismerése és mások támogatása az önismeret és pszichés gyógyulás, teljesedés útján. Életünk során számtalanszor kerülhetünk olyan helyzetbe vagy állapotba, amikor a legbölcsebb megoldás szakember segítségét kérni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Hasonló cikkek