Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, élt egyszer egy asszony, akinek nem lehetett gyermeke. Egykor szép leány volt, a kérők sorba álltak, s mind azt ígérték, hogy már az első hitvesi csóktól megáldja őt az Isten. De bizony, az Isten meg nem áldotta, inkább csak verte a hitványabbnál hitványabb legényekkel, akik sorra kereket oldottak, mikor eltelt az esztendő, s asszonykájuk még mindig nem volt hasas. Gondolták, nehogy szégyenben maradjanak, s tovább álltak más falukba, mielőtt beléjük állt volna a gyanú, hogy nem elég betyárok. Telt – múlt az idő, a leány vénlány maradt, s a kérők is el-elmaradoztak háza tájáról. Már mindenki tudta, hogy asszonynak nem jó, s csupán csalfák kívánták titokban maguknak, feleségnek nem kérte már senki. A falu népe szívesen vette szájára, mert milyen asszony az, akinek se férje, se családja nincsen. Egyesek azt mondták, azért, mert túl soványnak, mások szerint éppen kövérnek tetszett. Volt, aki azt csámcsogta: rossz életű, s volt, aki azt terjesztette, hogy szent. Néha már maga sem tudta, mit gondoljon magáról, s hogy ne bolonduljon bele a magányba, elment szolgálni.
A szomszéd faluban élt egy gazdagasszony, akinek 16 gyermeke volt. Fiú, lány, kicsi, nagy, szőke, barna, fekete, eleven, bátortalan, okos, buta; mindenféle aprónép vette körbe. A férje kereskedő volt, csak ritkán tért haza, magját szórni. Az asszony már akkor rosszul volt, ha meghallotta a közeledő kocsit, de mit volt mit tenni, ez az asszony dolga. Pénzből, s földi jóból nem volt ott hiány, csak szeretet kellett volna. Mert bizony az asszony ütötte-vágta a gyerekeket, s ha nem lett volna vallásos, tűzbe dobta volna őket. Mikor megelégelte az ura, hogy rosszul megy a gyerekek sora, hát hírül adta: dajkát keres a föld alól is!Így került oda Jara. Egy ideig a legnagyobb boldogságban éltek. A gyerekek szerették dajkájukat, a gazdasszony is elégedett volt, hogy leveszi róla valaki a terhet, s a ház ura is nyugodtabb volt távollétében. Jara esténként belopózott a gyermekek szobájába, s szomorkodva nézte az édes arcokat.
- Óh, legalább csak az egyik az enyém lehetne! Mit ér az életem gyermek nélkül? – gondolta, s egy könnycsepp szökött ki szeméből.
Nagy bánatában észre se vette, hogy a könnycsepp egyenesen a legkisebb fiúcska homlokára cseppent, aki éppen azt álmodta, hogy kutyakölyökké változik, és anyukája végre megszereti őt. Ekkor hirtelen mennydörgés támadt, s akkorát csapott a földbe, hogy az meghasadt. Mindenki felriadt a nagy veszedelmre, s ahogy számolgatták az aprónépet, hát uramteremtőm, a legkisebb kisfiú elveszett.
- Biztos a hasadék nyelte el! – mondták a gyerekek.
De a gazdasszony nagy haragra gerjedt, s elkergette Jarát a háztól, mert nem tudott eléggé a gyerekekre vigyázni. Jara szörnyű szégyentől terhesen bandukolt haza, s mély fájdalmában már-már azon gondolkozott, vízbe veszik, amikor egyszercsak azon kapta magát, hogy a hasa egyre-egyre gömbölyödik. A nagy csodálkozásban el is felejtette, miféle bánat ült rajta, s megszaporította lépteit. Mire hazaért, esett is ágynak, mert bizony meg kellett, hogy szüljön. Rövidesen egy kisfiúnak adott életet. Igen ám, de nem emberfiú volt az, hanem egy foltos kutyakölyök. Jara, egy pillanatra elveszítette eszméletét, mert úgy érezte, ezt aztán már nem bírja ép ésszel. Ekkor megszólalt a kutyakölyök, és azt mondta:
- Ne félj anyám! Jó fiad leszek. Csak viseld gondomat 21 esztendeig, s meglátod, miféle csodában lesz részed!
Hát így is lett. Jara úgy szerette, mintha embergyerek volna. Szoptatta, dajkálta, tanította, s éltek nagy szeretetben. Ha eddig csámcsogott a falu népe, hát most lett ám csak nagy háborgás.
- Biztos a Szent Lélek áldotta meg!
- Ugyan, az ördög volt!
- Szerintem meg farkasokkal hálhatott!
- Gonosz átok ül ezen!
- A vénlányok már csak kutyakölyköt tudnak szülni!
Eképpen spekuláltak a rossz szájúak.
De Jara mit sem törődött ezekkel, oly nagy volt a boldogsága. Mikor eltelt a 21 év, Foltos Kutya oda ment az anyjához, és azt mondta neki:
- Édesanyám, elmegyek én háztűznézőbe!
Bizony sírva fakadt Jara, ahogy elgondolta miféle szégyen fogja fiát érni. Hát ki akarna kutyát férjnek?
- Nyugodjék meg édesanyám! Csak süssön nekem hamuba sült pogácsát, s tegye bele a könnyeit is!
Mit volt mit tenni, Jara megtette, amit a fia kért, s bizony kérés nélkül is a tésztába hulltak könnyei. Mikor kisültek, belerakta egy tarisznyába, odaadta Foltos Kutyának, s útjára bocsájtotta. Mikor messze volt már Foltos Kutya az anyai háztól, hát elővette a pogácsát, mind megette, s olyan daliás legénnyé változott, amit még nem látott a világ. Elment a bálba, s a falu minden lánya belészeretett. Csak úgy marták egymást, kié legyen. Akkor odament a legszebbikhez, s megkérte feleségnek. Ő is, s a szülők is igent mondtak nagy elégedettséggel. Foltos Kutya elköszönt, s hazament anyjához, hogy elújságolja a nagy hírt. Igen ám, de mielőtt hazatért, bekapott egy pogácsát, s újra kutyává változott. Jara nagyon megörült fiának, még jobban annak, hogy sikerrel járt. Kihirdették a lakodalmat. A templomba az egész falu eljött, oly kíváncsi volt mindenki a különleges szépségű legényre. Ott volt csak nagy csodálkozás, mikor az ifjú helyett egy kutya lépett a mennyasszony elébe. Csak úgy hulltak a népek nagy ájulatban, főként a menyasszony szülei nem álltak meg a lábukon.
Akkor Foltos Kutya kivette az utolsó pogácsát, megette, s mindenki szeme láttára szépséges legénnyé változott.
- Én voltam a Foltos Kutya, s anyám a legszeretőbb asszony a Földön. Különb, mint bárki közületek. S ha még egyszer valaki a szájára veszi, kutyává változtatom!
Hát tudtuk mi, hogy csoda történt azzal a nővel- így a nép, s attól kezdve Jara nagy tiszteletnek örvendett a faluban.
Megülték a lakodalmat, a fiatalok pedig sokasodtak és máig is élnek, ha meg nem haltak. Igaz volt, mese volt, kurta farkú malac túrt.
