Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány, aki mindennél jobban vágyta, hogy anyává válhassék. Vót annak kutyája, macskája, s mindenféle jószága, hogy valamiképpen enyhítse szíve szomorúságát, de az bizony nem hagyta nyugodni.
Egyszer csak aszondja a Szíve az asszonynak:
-Kerekedjél fel, és menj el hetedhét világba. Éjjel járjál a holdnak nyomában, addig menjél míg nem találsz egy rózsabokrot. Szakítsál le róla egy szálat, s térjél meg véle. De jól vigyázz, a rózsának egy szirma se hulljon, ahogy leszakajtod.
Így is tett, ahogy Szíve elbeszélte. Ment-mendegélt 7 éjjen át, nappal megszunnyadt árnyas fák ölében. Mikorra elkopott bocskora talpa, egy csodálatos rózsabokrot látott a holdnak fényiben. Telis-tele volt virággal, egyik szebb vót, mint a másik. Az egyik fejecskéje ezüst, a másik arany, a harmadik szivárvány fényében pompázott, szeme is belekáprázott szegénynek.
Már-már tanakodni kezdett volna, melyiket szakajtsa, mikor az egyik virág odahajolt s ezt súgta a fülibe:
-Hát eljött értem Anyám.
Az asszonynak a könnye is kicsorgott a boldogságtúl, hogy valaki Anyának szólította, még ha csak egy rózsa is, mégis csak az üvé- gondolta, hát szelíden leszakajtotta, bepójálta s szorosan a mellire kötötte.
Mire hazatértek, olyan melegség töltötte el a Szívét, mely melegséget ember szíve még éppen kibír.
De bizony az asszonyt elfogta a kétség, hogyan is kell egy rózsát táplálni…hozott fel a kútról friss vizet s odakínálta, de az elforgatta kókadó fejét. Megfejte a tehénkét, de a Rózsának a tej sem kellett. Nagy bánatában sírva fakadt az asszony, s ahogy könnyei hullni kezdtek s hulltak a virágra, hát látja, hogy a Rózsa kivirul. Megörült az asszony, s akkor a boldogságtól záporoztak a könnyei, a kicsi virág meg csak itta s itta a könnyeket, s egyre csak nöttön nőtt.
Hát így jött ez szokásba, hogy a kicsi Rózsa öröm és bánat könnyein nevelkedett.
Teltek-múltak a hónapok, cseperedett a kicsiny, egyszer látja az asszony, hogy a szirmocskák hullani kezdenek.
Nagyon nekibúsult, de hiába siratta, a szirmok csak hulltak, egyik a másik után. Ahogy a vörös szirmok búcsúztak, úgy fénylett fel egyre erősebben a rózsa belsejéből a ragyogás.
S mikor az utolsó szirmocska is elveszett, hát előbújt egy aranyhajú ifjú.
A Napra lehetett nézni, de rá nem, olyan szép vót. Ahogy az Asszony az eszihez tért, hát lett nagy boldogság.
-Kisfiam, édes kisfiam- kiáltott föl, és ölelte magához.
Rózsafinek nevezte el. A legény erőtől, szépségtől pompázott. Teltek múltak az évek, éltek nagy szeretetben, s boldogságban. Az Asszony büszkeségtől, s örömtől pompázott, valahányszor Fiát megpillantotta. Okos, ügyes fiú vót, kíváncsi, bátor s jóravaló.
Hát egyszer az ifjú odalép az anyjához:
-Édesanyám. Eljött az idő, hogy tovább álljak. Elmegyek szerencsét próbálni.
Jajh, az anyai szív sajgása rengette az Asszonyt, de szerette a Fiút, nem tarthatta otthon, s ő is érezte már, hogy itt az idő.
Útravalót készített Fiának: könnyeiből sütött pogácsát, s Szívéből is kanyarintott egy darabot.
-Áldásom kisérjen utadon! – így az Asszony, s hosszan nézte gyermeke távozását a horizonton, mígnem az olyan apró aranyfény nem lett a szemnek, mint az Égen a csillagok.
A szerző gondolatai
A mese saját történetemből szövődött, ezért nem általánosságok, hanem személyes benyomásaim sorai olvashatók. Terhességem ambivalens tapasztalás volt számomra: egyszerre több dimenzióban létezés, az élet és halál egymásba fonódó tánca. Folyamatos búcsúzás, folyamatos üdvözlése az újnak. Napról napra elveszíteni és elengedni valamit és fogadni valami újat. Átadni az irányítást, a kontrolt, máskor kétségbeesetten kapkodni utána.
A gyermekáldás testi-lelki megpróbáltatásai mellett egy csodálatos, semmihez sem hasonlítható spirituális utazás vette kezdetét. Miközben nehéz és megterhelő fizikai állapotokban, labilis, sebezhető lelki valóságomban időztem hétről hétre, találkoztam a bennem fejlődő magzatommal a kapcsolatanalízis módszere kínálta meditációkban. Kapcsolódhattam méhemhez, ahhoz a világhoz, mely kisfiam otthona volt. Kapcsolódhattam a gyermekemhez, és rajta keresztül olyan dimenziókhoz, melyek számára még nyitva álltak.
A terhesség során fellépő szokatlan érzések és gondolatok értelmet nyertek egy-egy ilyen belső utazás során, megértettem a bennem zajló folyamatok helyét és szerepét az életemben. Első ilyen alkalom során a méhemet az univerzum végtelenjének érzékeltem, gyermekem pedig fél-lényként tűnt elő. Koponyája nyitott volt, a végtelen galaxisba nyújtózott, méhem tág galagtikus mező. Testének testem zárt, korlátolt világa adott otthont, míg elméjének a végtelen univerzum. Ez idő tájt nekem is szabad átjárásom volt a transzcendens világba, s csodálatos meditációkban tudtam töltekezni. Később méhem egy végtelen ősóceánhoz vált hasonlatossá, s gyermekem testileg-lelkileg megérkezett e térbe. Míg tudatom felszínén csapkodtak a hullámok, s kicsiny ladikomon az életemért küzdöttem, odalent, méhem belsejében lágy, csendes ringatózásban pihent a gyermekem. Magzatomat egy kicsiny delfinként érzékeltem, akit bár megfigyelhetek, igazán még nem szerethetek, még nem ismer fel anyjaként. Kíváncsi, intelligens, jókedvű, játékos teremtésként érzékeltem őt, aki szabadon úszkál méhem vizében. Kék fény ölelte át, s számomra is pihentető volt ott, vele, egy térben időzni. Intenzív, viharos időszak volt ez számomra, de mindig megnyugtatott a tudat, hogy gyermekem biztonságban van méhem nyugodt óceánjában.
A baba nöttön nőtt, s figyelmemet egyre inkább magához vonzotta. Méhem végtelensége végességgé alakult, puha, megtartó zöld kehellyé. A kisfiamat potens, életrevaló érett gyermekként érzékeltem, s kialakult bennem a bizalom érzése felé. Könnyeddé vált szívemhez ölelni, s kapcsolódni vele a megkérdőjelezhetetlen összetartozás kötelékében. Biztonságos, meleg, puha érzés volt minden alkalommal kapcsolódni hozzá. Rövidesen méhem nyugtalanná vált, s a megtartó kehely ringatni, mozgatni kezdte a gyermekem, mintha azt üzenné: lassan ideje indulni. Éreztem, a méhem önálló intelligenciával bír. Az élet beteljesíti önmagát rajtam keresztül. Megnyugtatott a tudat, hogy ezt a folyamatot nem nekem kell irányítani, legfeljebb akadályozni tudom testem önálló, ösztönös mozgását.
Ahogy telt az idő, egyre jobban vártam a terhesség végét. Extázissal töltött el a gondolat, hogy újra könnyed,szabad és vitális lehessek, s újra magaménak tudhassam testemet, lelkemet. Mégis a vége felé a veszteség érzése járt át. Fájdalmas volt a gondolat, hogy méhem elengedi a gyermekem, és kiköltözik a testemből.
Ez az utazás inspirálta a mesét: a meditációs gyakorlat egy utolsó alkalmával méhem nyíló vörös rózsa képében jelent meg, melynek szirmai hulltak. Kisfiamat nem csecsemőként, hanem egy aranyfényben tündöklő ifjúként láttam. Magabiztosságot, erőt, és érettséget sugárzott, s azt üzente, hogy készen áll az indulásra és amikor méhem rózsájának utolsó szirma is lehull, nincs többé ott maradása, élete első otthona elvirágzott, útra kell kelni. Fájdalommal töltött el az elmúlás, a változás felismerése, hogy kiköltözik testemből, lelkemből a gyermekem. Szíve nem szívem alatt dobog többé. Elkezdődik az elszakadás, a kettéválás folyamata. S bár reméltem nagyon hosszú ez az út még, ami az utolsó, végső búcsúba torkoll, akkor mégis nagyon fájt először megélni ezt a változást.
Hát erről mesél a mesém.
7 héttel kisfiam születése után újra olvastam a mesét és rádöbbentem, hogy ez az írás nem csupán a terhesség metafórája. Az első hetek ugyanúgy a mese hangulatában teltek, mint maga a terhesség: a csordultig telt szív és az örömmel-bánattal táplált kis élet remekül ábrázolta mindennapjaimat.
